Üdvözletem Írországból...

Már csak három nap, és itt lesz a fiam. Nagyon várom. Hiányzik... Gondolom, és remélem Én is ugyan annyira hiányzom neki.

Azoknak, akik az én blogomat (is) olvassák:

Két hét múlva, napra pontosan fél év után visszakapom a fiamat!

Még ha csak ideiglenesen is, de itt lesz velem.

...7...6...5...4...3...2...1...0

Elérkeztem életem félidejéhez A sípszó előtt azonban még van egy dobásom, ami megalapozza az első félidő eredményességét, és megmutatja mit kell vagy lehet csinálni a második félidőben.

Nem volt még elég. Nem tudom mi jöhet még. Hogy is van? Szegény embert az ág is húzza?

Összetörte egy barom Ír faszi a kocsimat.

Védett úton haladtam, neki elsőbbségadás kötelező tábla, erre elindult, és oldalról leamortizálta a kocsim. Rendesen - teljesen! Gyakorlatilag totálkár. A kocsi hátsó kétharmada. Anyós ajtó, B oszlop, küszöb, hátsó ajtó, hátsó sárvédőív... A kocsi bal oldalán nem nyílnak az ajtók.

Most mondjam, hogy megint így jártam? Egyértelműen nem Én voltam a hibás, ezt a rendőrök is megmondták, de ugye egy idegen országban - idegenként - majd meglátjuk a biztosítók hogyan akarnak kijátszani...

A kocsi szerintem javíthatatlan. Illetve otthon tuti megcsinálnák, és a korából, meg a felszereltségéből kiindulva valahol milka felett megpróbálnák eladni. Itt szerintem gazdasági totálkáros lesz. Ilyenkor ugrik az a pénz, amit beleöl az ember, főleg ha magának csinálta, és megtartáson gondolkodott. Ez volt az én dilemmám is. Megtartsam, és rakassam rendbe teljesen, vagy vegyek egy másikat. Most eldőlt a dolog. Már csak azon múlik mennyit ad a biztosító.

Ok, ezt már sokszor leírtam, de mit csináljak, ha ez az igazság: üres lett az életem. Szinte semmi más örömöm nem maradt, csak esténként az a pár perc, amíg veletek beszélek.

Ez maradt utánatok:

Mivel el kell fogadnom a helyzetet, próbálom megváltoztatni a környezetem, hogy ne minden rátok emlékeztessen. Kicsit pakolásztam az emeleten is:

"Kiköltöztettelek" benneteket a hálóból a kisszobába. Igazából nem tudom miért... Úgysem jöttök vissza soha, még látogatóba sem. De ezt az illúziót azért meghagytam magamnak. Ha viszont mégis, akkor nem lesztek velem "összezárva". Ez van.

Még kell idő, hogy végleg lezárjam magamban. Minden tetteddel, szavaddal erre törekszel Te is, és nálam is ezt akarod elérni, de még történnie kell valaminek! Hamarosan...

Elengedni nem azt jelenti, hogy ne gondoskodjunk többé hanem belátás ez, hogy nem vagyunk képesek mások terheit cipelni.

Elengedni nem azt jelenti, hogy lemondjunk másokról, hanem a tudatot, hogy nem vagyunk képesek másokat ellenőrizni.

Elengedni nem azt jelenti, hogy tudással tömjük magunkat,- a tanulásművészete ez-, megtanulni valamit történni hagyni.

Elengedni nem azt jelenti, hogy harcolunk a tehetetlenség ellen, belátás ez inkább, hogy nem vagyunk mindenhatóak.

Elengedni nem azt jelenti, hogy elhárítjuk a vétkeket hanem igyekszünk a legjobbat kihozni belőle.

Elengedni nem azt jelenti: gondoskodni, sem pedig ellátni, - azt jelenti, hogy segíteni a másiknak, - nem pedig helyette megtenni.

Elengedni nem azt jelenti, hogy ítéletet hozni, hanem a másiknak is megengedni, hogy ember legyen.

Elengedni nem azt jelenti, hogy gyámolítsunk másokat, hanem lehetőséget adni, hogy saját útját járja.

Elengedni nem azt jelenti, hogy megvédjünk másokat, hanem lehetővé tenni számukra, hogy szembenézzenek saját valóságukkal.

Elengedni nem azt jelenti, hogy másoknak parancsoljunk, hanem harcot, hogy azzá legyünk, kinek álmainkban láttuk önmagunk.

Elengedni nem azt jelenti, hogy kevesebb a félelmünk, sokkal inkább azt, hogy képesek vagyunk jobban szeretni."

Soha nem voltam még egyedül. Ezt nem úgy értem, hogy mindig volt valakim, hanem fizikailag mindig volt valaki mellettem. Nem éltem még egyedül. 32 éves koromra egyedül vagyok, mint a kisujjam. :(

Sokan vágynak a csendre és a nyugalomra, néha tényleg jó is az, de amikor nincs kinek azt mondani, hogy Jó éjszakát... Nem tudom megsimogatni a fiam buksiját mikor már alszik...

Tudtam az első pillanattól kezdve, mikor elmentél, hogy nem lesz egyszerű, de ez még annál is nehezebb. Nem a nappalok. Azok eltelnek. Hétköznap dolgozom, hétvégén egyre többet mozdulok ki, szinte mindig vagyok valakinél - valahol, de az esték hihetetlen üresek.

Így alakult. Ha már nincs visszaút, meg kell szoknom, tanulnom ezt is. Azért remélem neked nem ilyen rossz, mivel az én társaságom már úgysem ugyan azt jelentette neked, mint régen...

Volt egy álmom 2 napja. Ez már önmagában is furcsa, mert nem szoktam álmodni mostanában, vagy legalábbis nem emlékszem rá. Ez viszont most nagyon élesen megmaradt.

Nem tudom honnan indult, ki, és miért, de lelőttek. Két lövés volt. Egyik a hasamon talált el, a másik a mellkasomon. Hanyatt estem, és néztem, ahogy a sebekből bugyog kifelé a vérem. Rémísztő látvány volt. Ekkor hirtelen kívülről láttam magam (meghaltam?). Egy homokozóban feküdtem. A szemem csukva volt, de a vér még mindig szivárgott a sebeimből. Ekkor a semmiből odaszaladtál hozzám, és a két kezeddel a két sebet próbáltad elszorítani, közben kétségbeesve kiabáltál, de hogy mit, arra nem emlékszem. Ebben a pillanatban megint a saját perspektívámból látom magam, és téged, ahogy térdelsz mellettem, a két kezed rajtam... A következő kép, hogy a begyógyult sebeimet nézegetem. A mellkasomon lévő heg alapján halottnak kellene lennem, tulajdonképpen pont a szívemnél van.

Mit jelenthet ez az álom? Nem tudom. Nem szoktam az álmaimat elemezgetni, ez azonban most tényleg furcsa. Meg kell halnunk ahhoz egy kicsit, hogy újra élhessünk? Miért pont te voltál, aki "megmentette" az életemet?

"Az ember nem akkor hal meg, amikor örökre lecsukja a szemét,
hanem akkor, amikor elveszíti élete értelmét."

"Nyilvánvaló, hogy vagy szeret az ember, vagy szeretik: ezt a váltóáramot a természet kérlelhetetlen következetességgel szervezte meg. Az összhang legtökéletesebb és legszerencsésebb formája, mikor az egyik különösebb lázadozás nélkül tűri, hogy a másik szeresse. A természet végül is kegyes: igaz, soha nem adja meg, hogy az szeressen, akitől ezt reméljük, de módot ad arra, hogy korlátlanul szeressük azt is, aki bennünket nem szeret"

"Nem mondom, hogy nem tudok nélküled élni, mert tudok. Csak nem akarok."

"Álmodunk a reményről, változásról, tűzről, szeretetről, halálról, és egyszer csak bekövetkezik. Az álom valóra válik, és végül a válasz az élet nagy kérdéseire úgy bukkan fel, mint felkelő nap a hegyek mögül. Oly sok küzdelem, hogy az értelmét, a célját megleljük, végül egymásban találjuk meg azt. A közös átélt mesébe illő és evilági élmények. Alapvető emberi vágy, hogy megtaláljuk a hozzánk tartozókat, hogy kötődjünk, és hogy érezzük szívünk mélyén, hogy nem vagyunk egyedül."

"Talán a szerelem egy döntés, az, hogy adunk egy esélyt valakinek, és nem rágódunk azon, hogy ad-e valamit cserébe, vagy bántani fog-e, vagy ő-e az igazi. Talán a szerelem nem csupán megesik velünk, talán a szerelmet is választani kell."

"Egy éjjel a Hold így szólt hozzám: Ha mindig csak sírsz miatta, akkor miért nem hagyod el?
Megálltam egy pillanatra, majd a  Holdra néztem és azt mondtam: Te elhagynád valaha a saját eged?"

"Soha ne hagyj el valakit, akibe szerelmes vagy, olyan
miatt, aki
tetszik, mert aki tetszik, majd elhagy valaki olyanért,
akibe szerelmes"

"Mindig van egy személy aki nem számít hogy mit tesz vagy mit mond, és nem számít hogy hányszor okoz neked fájdalmat - nem tudod elengedni, hiszen annyira sokat jelent neked"

"Vicces, hogy valaki mennyire össze tudja törni a szívedet,de te ennek ellenére még mindig szereted azokkal az apró darabokkal..."

"Nem lesz könnyű, iszonyú nehéz lesz. Minden nap meg kell küzdenünk, de én erre vágyom, mert akarlak téged mindenestül, örökre, együtt, minden nap."

"Két kéz adatott nekünk hogy öleljünk. Két láb hogy járjunk. Két szem hogy lássunk és két fül hogy halljunk. De miért csak egy szív? Azért, mert a másikat egy másik embernek adták - nekünk csak meg kell találnunk ezt a másik embert"

"Az életben a legnagyobb kihívás találni valakit, aki ismeri az összes tévedésed és hibád, de mégis a legjobbat látja benned"

"Ne azzal házasodj össze akivel élni tudsz, hanem azzal, aki nélkül nem tudnál élni"

"Ha arra keresel okokat, hogy ne szeress valakit, valószínűleg meg is találod azokat; viszont néha meg kell adnunk magunkat és engedni, hogy a szívünk azt kapja amit megérdemel"

"Azért szeress, amilyen most vagyok és ne azért, amilyen voltam..."

"A szerelem, akár egy folyó, vág egy új ösvényt, valahányszor akadályba ütközik."

"A szerelem nem a tökéletes ember megtalálása - szerelem az, mikor tökéletesnek látsz egy hétköznapi embert" - és pont ettől lesz nem hétköznapi, hanem számodra tökéletes

A források java ismeretlen, így nem írtam oda sehova

...egy saját gondolat:

Ne keresd az "igazit"! Lehet már megtaláltad, csak éppen most próbálsz elmenni mellette!

...és a legvégére azt hiszem ez a legigazabb:

"Ha szeretsz valakit vagy valamit, akkor engedd szabadon. Ha visszatér hozzád, akkor a tiéd, ha nem, akkor soha nem is volt a tiéd."

Igen. 7 évvel ezelőtt kezdtük meg közös életünket. 7 éve ezen a napon költöztél Szegedre, tulajdonképpen hozzám. Február 14.-e volt az első nap, amit "együtt" töltöttünk. Holnap lesz ennek az évfordulója. Valentin nap. A szerelmesek napja. (Mit kaptál akkor? Az üvegfejű rózsaszín rózsát, amiben parfüm volt?) Még valaminek a napfordulója ez. :( Holnap lesz egy hónapja, hogy itt hagytál.

Folytathatnám a 7 év emlékeinek a felsorolását, illeszthetnék be újabb közös képeket, de szerintem felesleges. Gondolom neked is minden ott van a fejedben. Legalábbis nekem nagyon sok minden elevenedett fel mióta elmentél.

Nagyon várok egy pillanatot - azon kívül is, amit már mondtam. Amikor az irántam érzett érzelmed erősebb lesz a haragodnál. Ez az a pillanat, amikor megkérdezed: apa, mikorra tudsz nekünk repjegyet venni? Tudod, örök boldogság nincs, de a boldog pillanatokért élünk. Én jelenleg ezekért a pillanatokért.

Lehet soha nem fog eljönni ez a pillanat? Nem tudom.

Jó látni, hogy boldog vagy - legalábbis gondolom. Régen nem láttalak olyan őszintén mosolyogni, mint az utóbbi fényképeiden.

Bocsásd meg, amit írtam neked, és amit gondoltam akkor. Az elbizonytalanodásom botláshoz vezetett két éve, de Te is tudod nem ezt akartam. Szeretlek Téged, és imádom Imcsit. Ti vagytok az életem.

Szükségem van rád...

...nélküled senki vagyok!

Volt már úgy veled, hogy elképzelted a jövődet? Persze hogy volt. Sokan képzelik el mi lesz velük. Sokan tervezik a jövőjüket. Néhányan pedig csak sodródnak. De álmodtad meg a jövődet? Nem álmodozásról beszélek...

Álmodjunk együtt!

Éled a monoton hétköznapjaidat. Hallasz bátor emberekről, akik mernek nagyot gondolni, és lépni. Megindul a fantáziád, és először csak álmodozni kezdesz róla. Mi lenne ha te is? Majd az álmodozásból álom lesz. Egy gondosan megtervezett, megálmodott jövő. A közös jövőtök, mert nem egyedül álmodod. Írországban, ahol mindig zöld a fű, barátságosak az emberek. Megálmodsz mindent, jól kereső állás, boldog család, biztos egzisztenciák. Nézegeted az álmod, Ő pedig ragyog vissza rád. Elképzelted?

Akkor most rúgj bele egy nagyot! Miért? Nem tudom. Az életben vannak dolgok, amikre nincsen magyarázat. Csak rúgj bele. Amekkorát csak tudsz! Jó messzire elrepült, mi? Menj utána, ne hagyd elveszni. Megtaláltad? Igen, ott ragyog a földön a kút mellett.

Még mindig gyönyörű, ahogy a naplementét is képes túlragyogni. Akkor most merj lépni! Add fel mindened az "előző" életedből, lépj a bizonytalanba, hagyj hátra magad mögött egy aggódó társat, akivel mindezt megálmodtad, egy gyermeket. Kezdd el megvalósítani az álmod. Kell hozzá szerencse is, de úgy alakul, hogy az álmaid szépen sorban valóra válnak. Ekkor elkezdesz tovább álmodni. Megálmodod magad, ahogy gyarapodtok, közösen sétáltok.

Ebben az álomban még segítenek is: megálmodják, hogy a teljes békesség mellett anya megint terhesen sétál, mellette a gyerkőc kisbicajt teker, és egy kiskutya rohangászik körülöttük. Az álmod már fényesebb minden csillagnál, és szinte semmi sem választ el tőle, hisz' sokat tettél érte.

De nézz vissza egy kicsit az álmodra, emlékszel hol hagytad? A kút szélén... Most azonban mikor keresed, sehol nem találod! Csak nem? De igen! Az álmod gyenge lábakon állt, a rúgás megingatta, és egy erősebb fuvallat a kútba lökte. Menj, vedd ki!

Nem éred el, akárhogy nyújtózkodsz, és az álmod pedig nem fogja meg a kezed. Nem tudja, vagy nem akarja, mert a rúgás fájt neki, és nem felejti.

Használd a vödröt! Engedd le neki, és hagyd, hogy belemásszon, azzal ki tudod húzni!

Te! Ennyire szerencsétlen nem lehetsz... Ahelyett, hogy a vödörrel kihúztad volna, csak fejbe vágtad, és most süllyed a mélybe. Már alig látod. Homályosodik a fénye, ahogy a kút mélysége elnyeli.

Mit tudsz most tenni? Vársz? Hátha felemelkedik a mélyből, és visszakapaszkodik? Remény... A legbizonytalanabb, legkétségesebb emberi kifejezések, érzések egyike.

Ez a jelenlegi helyzeted. Az álmod szertefoszlott, nem találod. Annak, hogy visszakapod csekély az esélye, vagy még annál is kisebb.

Újraálmodni az életed? Az csak egy másolat, soha nem lesz olyan. Főleg, ha az álmaid jó részét már megvalósítottad.

Persze, utólag tudod, sok mindent másként csinálnál, például tudod, hogy nem focimeccsen vagy, és nem kell rugdosódni. Már tudod, hogy a "lábad" hova kell rakni, és hova nem szabad. Csak már lehet, hogy késő... Lehet már nincs aki álmodjon veled tovább.

A héten két emberrel is beszélgettem kettőnkről...

Egyikük véleménye az volt, hogy ha elmentél, akkor ez el volt döntve, akármit is mondtál. Nem tudom, azért bízom benne, hogy nem így volt/van.

A másikukkal a kommunikáció egy kicsit nehézkesebb volt - lévén Ő nem tud magyarul, én meg spanyolul. A beszélgetés mégis tartalmasabb volt. Azt mondta tegyek meg mindent, hisz' van 7 közös évünk, és egy közös gyermekünk. Nem mintha eddig nem próbáltam volna meg mindent, ami csak tőlem tellett. Emellett kitért a másik eshetőségre is. Azt mondta mi férfiak túlélők vagyunk. Néhány hónapot jósolt, és szerinte túl lehet lépni rajta (jelenleg ez hihetetlennek tűnik számomra). Mesélt egy barátjáról, akit a felesége elhagyott, mikor 2 éves volt a lányuk. Napi szinten tartotta a kapcsolatot a kislánnyal az apa, ennek 12 éve. 12ezer Km-re vannak egymástól... Mégis mikor nyáron találkoztak, a most 14 éves lánya úgy fogadta, mintha minden nap találkoztak volna, a szeretet kettőjük közt hatalmas.

Én viszont nem akarok így élni. Biztos meg lehet ezt is oldani, mint az adott példa is mutatja, de ez nem tökéletes senkinek sem. Legalábbis én így érzem.

Igazából nem értem, hogy az érzelmeid hogyan tudtak homlokegyenest megváltozni. Tudom, hogy ez nem egyik napról a másikra történt, de pont ezért nem értem. Elégedetlen lettél a kapcsolatunkkal, pedig nem én változtam. Szerintem. De nem is igazán beszéltünk róla. Pedig ha problémád volt, kellett volna. Mindketten imádjuk Imcsit, és egymást is szerettük... Csak nem eléggé?

Tegnap, mikor beszélgettünk, és Imcsi kisajátította a laptopodat, hogy írogasson nekem, és azt mondta: azt írom Apának, hogy szeretem, az csodálatos érzés volt. Ma mindenkinek ezt újságoltam. Nagyon aranyos volt. Nem is csoda, hogy nem bírtam magammal.

Ma volt itt nálam valaki, és feltett egy kérdést:

Te komolyan azt hiszed a feleséged vissza fog jönni?

Az eszem megáll, komolyan...

Egy hete, hogy elmentetek. Hogy is szokták mondani? Kibírtam nevetés nélkül. Csak olyankor mosolyogtam, mikor Imcsivel beszéltem, neki nem kell látnia a fájdalmamat, bár az első két napban ez sem ment.

Mi változott az egy hét alatt?

Semmi. Ugyan úgy várlak vissza benneteket, ugyan úgy fáj a hiányotok.

Sok minden. Egyedül vagyok. Voltam már egyedül, de ez most más. Nincs aki szaladjon elém, és megijesszen mikor jövök haza. Nincs aki aggódjon értem, ha beteg vagyok, és nincs kiért aggódnom, ha beteg.

Üresek a szobák, csendes és hideg a lakás. Mint a lelkem.

Nagyon hiányoztok, és reméltem ez enyhülni fog, de nem, még nem...

Mindenképpen új korszak kezdődik az életemben, de lentebb még ezt kifejtem.

Ez a blog eredetileg azért született 2 évvel ezelőtt, azért csinálta nekem anya, hogy ha nem tudunk beszélgetni, ide akkor is fel tudjam írni mi történik velem, meg tudjam osztani vele a gondolataimat. Sajnos a szituáció hasonló, mint akkor volt. Ő (Ők) jelenleg ~2500km-re vannak tőlem, és a beszélgetés nem nagyon megy most. Nem is akarom erőltetni. Így viszont kapóra jön a blog. Le tudom írni, amit mondanék neki, de nem tukmálom, hisz' csak akkor olvassa, ha akarja.

A blog pedig innentől nem mesél, hanem egy személynek szól. A feleségemnek:

...és, hogy mi az az új korszak? Akár velem maradsz, akár a külön utat választod, mindenképpen változik az életem. Az első esetben neked - érted leszek egy új ember, az utóbbiban magányosan, megtörve leszek új ember.

Elment!

Nem bírtam tovább tartani.

Könnyes szemmel integettem a párás ablak mögül integető kisfiamnak, és feleségemnek.

Majd a vonat továbbrobogott, nélkülem...

Remélem, és hiszem azonban, hogy lesz még egy állomás, ahol visszaszállhatok, még ha egyenlőre nem is tudom hol van ez az állomás, és meddig kell keresnem.

Sajnos (vagy szerencsére) a fiam még nem érti miért kellett elbúcsúzni apától, és nem érti miért nem leszek ott este a lefekvésnél, és holnap reggel miért nem keresem meg a takaró alatt, és ki tudja hány holnap lesz. De bízom benne, hogy nem is kell neki semmit megértenie. Mire fel kellene fognia a dolgokat, helyrehozzuk a helyrehozhatatlant.

Hogyan lehet megállítani egy száguldó vonatot?

Még itt vagyok, de már nem a vonaton, csak az utolsó vagon végében kapaszkodok.

Még nem estem le, de tulajdonképpen csak a hátsó ablakon tudok befelé kukucskálni. Látom bent a feleségem, és a fiam, de a fiam még túl kicsi, hogy meghúzza a vészféket, a feleségem pedig már nem akarja.

Már csak egy lehetőségem maradt. Kapaszkodok, ameddig tudok, amíg a kezem el nem fárad...

Ez most egy érdekes bejegyzés lesz...

Egy utazásról szól. Egy furcsa utazásról.

Úgy történt, hogy egyszer felszálltam egy vonatra. Utaztam vele egy darabig, láttam szép tájakat, érdekességeket. Majd jött egy állomás, és átszálltam egy másik vonatra.

Érdekesnek tűnt, más útvonalon ment, de egy-két megálló után leszálltam róla, és visszapattantam az eredeti vonatomra, mielőtt elsuhant volna mellettem. A kalauz semmit sem vett észre belőle.

Akkor...

Később viszont, mikor a biztonsági kamerák képét vizsgálgatta, észrevette, hogy én leszálltam egy állomáson, majd egy másikon vissza. Szigorúan rám nézett, és közölte velem, hogy ez csalás. Ha leszállunk a vonatról, akkor nincs visszaszállás, mert a jegyünk érvénytelen. Hiába mondtam neki, hogy veszek új jegyet, és nem csalok, nem potyázok többet, és, hogy ez a vonat megy oda, ahová én szeretnék menni.

Erre a vonatra már nem lehet jegyet kapni, mind elfogyott. Azt mondta erről a vonatról le kell szállnom, várjam meg a következő vonatot, és reméli, hogy ez elég lecke volt, hogy többé ne potyázzak.

Imi